2020-01-26

Sokadszor futottam neki ennek a bejegyzésnek,most sikerült a végére érnem....

Lassan haladnak a napok ....
Iszonyat lassan .....
Fura gondolatok járnak a fejemben.
Anyósom decemberben volt 92 éves, és most úgy tűnik már nem lesz 93.születésnapja itt a Földön.
Nem gondoltam, hogy én leszek az egyik, aki majd ápolja, gondozza az utolsó napjaiban, segíti az átkelését a szivárvány hídon.

                                                            képforrása:internet

Január közepén egyik napról a másikra elkezdett romlani az állapota, Zoltánnal elkezdtek beszélgetni a halálról, végakaratról, a hogyan továbbról.

Elfogadtam, hogy Zoltánom teljesíteni akarja édesanya utolsó kívánságát, mely szerint nem szeretne kórházban meghalni, magányosan egy ágyhoz kikötve, leszedálva maga alá csinálva egy pelenkában, mert ő eddig csak így látott meghalni bárkit is a kórházban.

Itthon ápoljuk, segítünk neki az utolsó napjait minél könnyebbé tenni....
Vannak jobb és rosszabb napok. Hol azt érezzük, hogy legyen vége, megváltás lenne már az öreg testének, lelkének (titkon be nem vallva nekünk is) hiszen már nem szenvedne.Hol azon rágódunk, hogy helyes úton járunk, helyes az, amit teszünk, hogy valóban jó ez így, hogy otthon a családja körében vívja halál tusáját, nem lenne könnyebb egy kórházban, otthonban elmennie?

Elgondolkodtam, hogy régen, mikor otthon ápolták a halálos beteg vagy éppen a végelgyengülésig eljutott hozzátartozóikat, hogyan bírták ezt lelkileg. Ők hogyan tudták feldolgozni ezt, mi segítette őket nap mint nap tovább az úton, amin éppen haladtak.
Mennyire vonták be családtagokat a megnövekedett feladatok elvégzésébe, mennyire hagyták, hogy mindenki megélje a maga módján a számára szeretett személy elmúlását.Mennyivel voltak lelkileg erősebbek régen? Vagy pusztán csak természetes volt a halálhoz a viszonyuk, jobban megértették az elmúlást, nagyobb volt a türelmük egymáshoz, egymás iránt? Kevésbé felgyorsulva élték életüket, jobban elfogadták az élet dolgait, jobban eltudták engedni a múltat, a jelenben éltek inkább, elfogadták az itt-és-most helyzetet? 

Nem tudom a kérdésekre a megfelelő választ.Lehet nincs is megfelelő válasz.

Egyet tudok, de azt biztosan.
Elfáradtam az új élethelyzettől, a sok új tanulásától, a sok új érzelemtől...
Ez a fáradtság elfog múlni, de ami utána marad,csak a javamat szolgálja...

2020-01-07

Készen lett az ajándék kép,rendesen lefényképezni az alkotásom már nem volt időm. Kolléganőm nagyon örült a képnek, ő is nagy macska rajongó, akár csak én. Szeretem ez a mintát , egy kicsit hozzá ad az ember vagy elvesz és máris más lesz a végeredmény. A cica bajszát most csak simán áthúztam  a dupla hímző szállal, nem volt kedvem most kontúr öltésekkel bajlódni és az arcán is változtattam egy keveset. A farka sem úgy lett hímezve, ahogy a leírásban van egy kis virágos anyagból vágtam ki a szívecskét, hímzés helyett. Nem azért , mert én csináltam, de nekem tetszik. 

Jobban belegondolva, de pont azért tetszik, mert én csináltam és úgy, ahogy nekem tetszik. 

Büszke vagyok magamra, hogy ismét sikerült örömet szereznem valakinek.

Sokat gondolok rá, hogy más is szereti a kézzel készült egyedi ajándékokat, vagy csak én vagyok állati mértékben  egyediség mániás ? 

2020-01-05

Hát ennyi lett a szülinapi ajándékból készen eddig. 

Délután iszonyú migrén gyötört , így csak este tudtam neki állni igazán, akkor meg már kicsit bajban vagyok a x-kel látás ügyileg.

Mozgás a végén elmaradt, de majd ma .....

2020-01-04

Az elmúlt 2 nap sok-sok munkával telt a munkahelyemen.
Igen csak nem esett jól a majd 2 hét tunyaság után az év első munkanapján rögtön 9,5 óra munkával kezdeni. Pénteken már csak 8,5 órát dolgoztam,de készen lettem a számfejtéssel időben.


                                  

                                                            képforrása:internet

Mára igen csak hideg lett, remélem délután már jobb idő lesz, mert sétálni fogok menni, kezdem érezni, hogy kell a mozgás. Zé idén márciusban lesz 2 éve hogy elkezdett futni, pontban akkor,amikor én azt mondtam, hogy na most pihenek egy kicsit beleuntam minden mozgásformába. Zoltánom azóta már lazán futja a maga heti 30-40 kilométerét, én meg azóta is pihenek és kezdem érezni a nem mozgás minden hátrányát.
Szóval szép lassan vissza akarom vezetni a mozgást a mindennapjaiba ha máshogy nem, a napi 30-50 perces sétával és hétvégéken legalább egy nagyobb távolságot megtéve.
Ez is több a semminél......

A hétvégén egy születésnapi ajándékot kell befejeznem, eddig katasztrofálisan állok vele,mondjuk úgy,  kb sehogy.
Hosszú ez a hétvége, pontosan 48 óra :)

Legyen szép és tartalmas hétvégétek !