Az egész úgy kezdődött, hogy jó ideje fájdogált a talpam , de semmi komolyra nem kell gondolni.
Annyira nem ,hogy még lazán legyalogoltam a Gerecse 20 km távját is.
Barátnőmmel még ott megbeszéltük, hogy idén az Oroszlány túra 40km-es távját fogjuk megtenni. Aztán végén "csak" 30-ra mentünk.
Az első 20-23 km szinte simán ment , de aztán......
Mire visszafelé Majkra értünk erősen érett bennem a gondolat, hogy nem tudok tovább menni, kényszerülök feladni, annyira fáj a talpam , a bokám, a vádlim. Felhívom Zé-t jöjjön értem, befejezem ezt a túrát.
De mivel nagyon makacs és önfejű vagyok, hát nem adtam fel...Lemaradva a csajoktól, olykor egy-egy fájdalom könnyet hullatva, amikor nem láttak, csak végéig csináltam, amit elhatároztam.
És megérte? Kaptam érmet , oklevelet, virslit, itthon meg sírva röhögtem a fájdalomtól, a tétlenségtől.
Kell ez máskor is ? Csinálni valamit,ami már nem esik jól, ami már nem csak hogy nem esik jól, hanem fájdalmat okozz?
Megéri az, hogy most itt sántikálok, fájdalmamba olykor felnyögök ?
Hát nem .....
Csak hát egy makacs öszvér típusú embernek vannak elvei.....
Igaz szar elvek, de hát na .....
1 megjegyzés:
Szerintem jó lenne, ha ezt elmesélnéd egy orvosnak is, lehet nem nagy a baj és hamar újra túrázhatsz, hisz az csodálatos dolog.
Üdv: egy zugolvasód Kata:-)
Megjegyzés küldése